Nyolcvanas évek vége (talán 86-87), egy brutálisan hideg, ámde szélcsendes, hószállingózós, amúgy gyönyörű téli este. Kb. tíz éves voltam, amikor apám elvitt egy fura helyre. Sötétben vergődtünk át elhagyatott utakon, néhol féltérdig érő hóban, de végül odaértünk az egyetlen fényt adó helyre.
Kicsit kétségbeesetten néztem, hová jöttünk, amikor láttam, hogy ez szabadtéri program lesz - de hamar beszippantott a légkör, csupa fagyoskodó, ámde nagy hangú, nevető, vagy kellemesen feszült ember (akkor már voltam Vidi meccseken, így ez ismerős volt).
Az ijesztően fekete ég előtt furán a pálya fölé lógó, a hóesésben is aranyló fényt adó, hatalmas lámpatestek látványába azonnal beleszerelmesedtem (jó, hogy végül lett fedett csarnok, de ezt az egyet sajnálom, számomra örök veszteség marad).
A meccsből eleinte látni sem láttam sokat, nekem túl magas volt a palánk, a hozzá szerelt vaskorlát mögül is alig láttam ki rendesen. De amikor az öregem már kicsit elvegyült a barátaival, és nem kellett mellette állnom, átbújtam a korlát alatt, rá tudtam állni egy keresztvasra, és kinézhettem közvetlenül a palánk mellől.
A játékból kb. egy kukkot sem értettem, de az a sebesség, küzdés, az akaratok nyers egymásnak feszülése azonnal lenyűgözött. Sosem fogom elfelejteni, hogy amikor felém jött a korong, mindig lebuktam a palánk mögé, és fél másodpercre rá mindig jött szinte egy istentelen nagy dübörgés-csattanás - és titkon végig rettegtem attól, mi lesz, ha azok az embertankok egyszer rám törik a palánkot is.
Amúgy a Fradival játszottunk, szikrázóan kemény meccs volt, abszolút nem mentes a durvaságoktól sem. A Volán hősiesen küzdött, a kapuban egy Kovalcsik nevű isten kb. emberfeletti dolgokat művelt, de így is hamar totális vereség lett a vége.
Ami nekem rosszul esett, hogy a zöldek szemlátomást sokkal többet megengedhettek maguknak, sokkal keményebbek voltak, és így vereséget mértek ránk azon a téren is. Ez igazságtalan volt. Senkinek nem tetszett, a sokadik eset után körülöttem magukból kikelve zúgolódtak a felnőttek is.
Itt nekem már nincs meg, pontosan mi történt még, volt e nagy bunyó, hordágy, nem tudom, de nagy ütközés, amiben végre mi nyertünk, az biztosan volt. Erre körülöttem mindenkit elöntött az örömmámor, így persze engem is. Én ugyan ezt nem láttam, de a felnőttek később azt mondták, hogy a "Palla Anti kiütötte az egyik zöld fogát", hát persze elhittem. Így utólag belegondolva ez nem biztos, hogy igaz volt, mert a faterom barátai jóindulatú és vicces fickók voltak ugyan, de az igazszólás bajnoka címtől igencsak messze álltak.
Ami biztos, hogy bár ez a fogkiütés elég neccesnek hangzott, igazából nagy büszkeség öntött el, mert még így is tök igazságosnak tűnt. Végre egy fehérvári hős, aki nem hagyta magát - soha nem is felejtettem el ezt.
A fater azért kiszúrta, ahogy reagálok, ezért pár nap múlva hazaállított egy ütővel, és nekem adta, hogy ez Palla Antal ütője volt. Sosem szeretném megtudni, hogy ez igaz volt e vagy sem, mert azt az ütőt mindig is kincsként őriztem, azóta is megvan. Sok ütő szanaszét tört a játékaink során, de az soha, mintha maga az ütő is átvette volna azt az őskeménységet.
Ezután persze már sosem volt kérdés, hogy ha meccs van, akkor számítana bármi más - bármilyen idő volt, mentünk fehérvári hősöket nézni.
Utolsó hozzászólások